- Impossible Destinies: 7.fejezet: Megadás

2016. június 11., szombat

7.fejezet: Megadás

  Az az átkozott rémálom rendesen betett nekem. Az ébresztőórám már a sokadik szerenádját kezdte, mire egyáltalán meghallottam. Ki voltam készülve, a paplan melegsége és puhasága szirén módjára csábított. Kinyúltam, hogy lecsapjam a kis zajládát, helyette azonban egy pici, hideg dolog akadt a kezembe. Az álom fátyla alól előbújt a kíváncsiságom. Felültem és odapillantottam. 



    Egy apró medál feküdt az éjjeliszekrényem szélén. Tagadhatatlanul gyönyörű darab volt. A mesterien megmunkált ezüst indahálóban egy mentakék kő pihent, mindez édes szív alakot öltött. Ahogy a reggeli napsütés vidám sugarai megcsillantak a páratlan ékszeren, csak még szemkápráztatóbbnak tűnt. A gondolat, hogy most azonnal felvegyem elképesztő méretű volt. Már éppen azon voltam, hogy felemeljem, amikor a tekintetem feljebb siklott.
  A kezem megfagyott a levegőben. A nyaklánc felett egy éjfekete toll volt, a hirtelen mozdulatomtól a parányi pihék még mindig lágyan ringatóztak. Az ötlet, hogy feltegyem az ékszert elpárolgott. Félelem suhant át rajtam, amit csakhamar düh váltott fel. Már nagyon meguntam Onyx Crosswell kis játékait. De, ez végleg feltette az „i”-re a pontot. Épp eléggé megkeserítette az életemet így is, erre idehozza ezt, hátha beadom tőle a derekamat? Mégis milyen lánynak néz engem?!
    - Ha azt hitted, hogy ezzel megvásárolhatsz, akkor alaposan mellé lőtté barátocskám! – mondtam fortyogva. Felkaptam az egészet és a szemetesemhez léptem. A kezemet a kosár fölé tartottam, azonban az ujjaim valahogy nem akartak szétnyílni. Mintha a tudatom egy része fellázadt volna a döntésem ellen és görcsösen ragaszkodott a tenyeremben lévő tárgyakhoz.
  Pár perces néma vívódás után feladtam. Ledobtam az egészet a fésülködőasztalomra, majd leültem és elkezdtem kikefélni a hajamat. Közben végig ezt a kis általam kitalált dalt dúdoltam:
    - „Meg fogom ölni,…meg fogom ölni,…vagy én fogok lassan bedilizni..." 

  Reggel elhatároztam, hogy az iskolában nem fogok patáliát csapni. Azonban, amint megláttam, nem bírtam türtőztetni magamat. Onyx a parkoló túlsó szélén állt, egy fekete fényezésű motornak dőlve. Karmazsinvörös felső és sötét nadrág volt rajta, és – nyilván a hűvös időre való tekintettel – egy fekete bőrkabátot is viselt. Hiába tagadtam volna, tetszett a látvány – ugyanúgy, mint a körülötte lévő nőnemű egyedeknek -. Látszott, hogy a lányok képesek lennének akár ölre is menni, hogy az övék lehessen a fődíj, vagyis Mr. Misztikus Macsó. Ha nem tudtam volna, mi is ő és nem történtek volna meg az elmúlt napok, minden bizonnyal én is egyike lettem volna a nyálcsorgatóknak.
  Azonban jelen pillanatban a harag gigászi méreteket öltött bennem és minden más érzést a háttérbe szorított. Eldöntöttem, addig ütöm a vasat, amíg meleg. Elszántsággal és egy nagy adag kurázsival felfegyverkezve, tajtékzó idegekkel megindultam. Próbáltam kizárni mindent – még a barátaim kíváncsi pillantásait is, ahogy elhaladtam mellettük -, és csak a célra akartam koncentrálni. Féltem, ha most meghátrálok, többé nem lesz merszem elé állni és kitálalni. Öles léptekkel szeltem át a parkolót. Kitértem a lézengő diákok elől és átvágtam Misztikus Macsó rajongótáborán.
  Most vagy soha Chrisa! – bíztattam magam, és elé álltam. Onyx Crosswell a maga megszokott nyugodtságával nézett le rám. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne nézzek a kéken örvénylő szempárba, mert különben biztos, hogy a zafír tekintet magával ragad. Most azonban nem engedettem meg, hogy elbűvöljön.
    - Ez meg mi a fene? – förmedtem rá, és az orra alá nyomtam a szív alakú ékszert. Onyx egy pillanat erejéig a medalionra tekintett, majd ajkai lassan elváltak.
    - Egy védelmező nyaklánc. - felelte mélyen zengő hangján, engem pedig jóleső borzongás járt át. – Ez – mutatott a nyakékre – jelzi, ha valaki ártani akar neked. Ha veszély fenyeget a kő felizzik.
    - Nincs rá szükségem. – vágtam rá és még közelebb tartottam hozzá jelezve, hogy vigye el a közelemből.
    - A Mary Ann eset után én nem így látom. – ellenkezett, arcán még mindig ugyanaz az idegőrlő nyugalom uralkodott. Ha másért nem is, de a hidegvéréért csodáltam. – Mellesleg pedig más tisztátalan szándékú személyek is ólálkodnak körülötted.
    - Na persze. – vetettem oda. Jó, nyilván volt pár diák – főleg a pompom csapatból -, aki szívesen ellátta volna a bajomat. De úgy éreztem, ez azért egy kissé erős volt, kiváltképp az ő szájából. Hisz, jelen pillanatban tőle féltem a legjobban. – Még ha így is lenne, nem érdekel. Nem kell a nyakláncod, mint ahogyan a védelmed sem! – emeltem fel a hangomat.
  A düh újabb árja zúdult rám, ám ez már inkább az elmúlt napok elfojtott frusztrációja volt. Mindaz, amit ki akartam mondani, minden eltitkolt érzelem most elemi erővel tört fel. Hiába próbáltam volna meg visszatuszkolni őket, késő volt. A vékony gát, mely elzárta mindezt szétrepedt.
    - Ne itt. – szólalt meg Onyx. Nyilván megérezte a kitörni készülő vihart és még időben leállított. – Nemsokára megbeszélünk mindent. – ígérte, majd sarkon fordult és laza léptekkel elsétált.
  Cöh. A pofátlanja! Képes így felhúzni, majd itt hagy, hogy magamban füstölögjek!
    - Kösz. – kiáltottam utána szarkasztikusan, miközben belül szinte fortyogtam. 
  Talán a csoporttársaim is megérezték, hogy egy aktív vulkán vagyok, amely csak arra vár, hogy kitörhessen. A szünetben mindenki bölcsen elkerült félve, hogy talán rajta vezetem le a feszültségemet. Chrisnek és Brooknak most háztartástanon volt jelenésük, így nekem egyedül kellett megbirkóznom a fizika rejtelmes mélységeivel. Mr. Murdock - mind mindig - jó öt perccel megrövidítette az amúgy is nyúlfarknyi szünetet. 
  Igyekeztem minden figyelmemet a feszültségmérőknek és kapcsolóknak szentelni. Ám ez igen nehéznek bizonyult, révén hogy a gondolataim szinte minden második percben elkalandoztak. Hol Onyx, hogy pedig a feltevése járt az eszemben, hogy talán nem ember vagyok.  Tévedett, ebben száz százalékig biztos voltam. Bárhogy is erőltettem a fantáziámat, sehogy se tudtam magam szárnyas lényként elképzelni. Mármint  - ha mégis olyan lennék, mint ő -, a feltevése alapján nekem is lennének szárnyaim. Azt hiszem. Ha tetszett, ha nem, de egyre több ehhez hasonló gondolat vert szöget bennem. Vajon Onyxnak van valamiféle képessége? És, ha igaza lenne, nekem milyen lehetne? Milyen fajból való, illetve vagyunk, ha igaz, hogy hasonlónak kell lennem. 
  Egy árny kúszott elő a semmiből. Lassan, alattomosan terjedt, míg végül teljesen eltakarta a késő őszi napsugarakat, melyek a padomra vetültek. Már fel se kellett pillantanom, egyszerűen éreztem, hogy ő az. A gyomrom görcsbe rándult, amint felrémlett bennem a legutolsó hozzám intézett mondata: "Nemsokára megbeszélünk mindent." Ő nyilván úgy gondolta, ez a megfelelő idő egy ilyesfajta beszélgetéshez, ám én ezt máshogy láttam. Csak nem gondolta, hogy ezt a misztikus csevejt épp fizika óra kellős közepén fogjuk megejteni? Nem azért, mert oly annyira fájt volna a a szívem, ha lemaradok Mr. Monoton Murdock érdekfeszítő előadásáról, csupán ez nem a megfelelő hely volt. Azonban, úgy látszott, ez Misztikus Macsót nem zavarta. Nyugodt, könnyed mozdulattal kihúzta a mellettem lévő széket, helyet foglalt és várakozásteljesen rám nézett. Gyönyörű kék szemei szinte könyörögtek nekem. És ennek valahogy képtelen voltam ellenállni. Megadóan felsóhajtottam, majd egy apró bólintással jeleztem; kész vagyok meghallgatni. Arcára egy apró, diadalittas mosoly ült ki. A táskájába nyúlt, előhalászott egy lapot, majd írni kezdett. A következő pillanatban felém csúsztatta a papírt, amin ez állt: 


  Alighogy elolvastam, a páratlan ékszer már ott is feküdt a csuklómnál. Tiltakozni akartam, de megint azt csinálta. Mélykék szemei ismét a lelkemig hatoltak, ahogy némán kérlelt, fogadjam el a nyakláncot. Magamban vívódtam; a józan eszem azt kiáltozta, hogy semmiképp ne hódoljak be a sötét, tengerszín béklyóknak. De, a mindenségit is, mégiscsak nőnek születtem; így hát - fittyet hányva a józan észnek - elvesztem az álomszép szempárban és engedelmesen bólintottam. A mosolya még szélesebb lett, majd intett, hogy vegyem fel. Én pedig szófogadó kisbirkaként követtem az utasítást. Most az én köröm következett. Vettem egy mély lélegzetet és leírtam azt, amit a legjobban kikívánkozott belőlem.



  Áttoltam a pad rá eső részére az üzenetet, majd vártam. A válasz pár perc múlva érkezett.


  Ja, na persze...-gondoltam írás közben. - Csak nyugi, kislány. Egy szavát se hidd el.


  A kérdésem láttán a tekintete egy pillanatra elborult. Vagy nem akarta ezt a részletet még megosztani velem, vagy nem volt valami büszke a származására. Ennek ellenére a válasz gyorsan érkezett.


  A kezem szinte gyorsabb volt, mint a fejem. Még ki sem gondoltam igazán, mit felelhetnék arra, ha egy srác démonivadéknak nevez, a papíron már ott rikított a kérdés:


  Szinte át se adtam a papírt, már újra előttem volt. 


  Lehetetlen?! Mégis miért lenne az?



  Ezúttal a lap többet időzött nála, de a válasz nem váratott sokáig.




  
  Már másodszorra emlegette ezt, az Ősi Törvényeket. Úgy látszik, hogy a képzeletbeli misztikus lényeknek saját közigazgatása is van. Pompás! Magamban a feleletet fontolgattam, mikor a lap kisiklott a tenyerem alól és Onyx rávetett pár újabb sort.


  Ácsi-bácsi! Hogy mi van?! Mégis mi az, hogy mától mellettem lesz?




  Na itt borult ki a pohár. Már megint elkezdte ezt a mániákus " Az enyém vagy" monológját. Én nekem itt fogyott el a türelmem. Dühösen leírtam azt, amit kerek perec gondoltam, minden cenzúra nélkül.


  Ahogy elolvasta, a tekintete ismét elsötétült. Úgy láttam, most már nem csak én voltam pipa. Kezdte elveszíteni az irányítást és ez láthatóan irritálta. Tehát irányításmániás a drága. Az események felpörögtek. A válaszok, mint a bumeráng ide-oda csapongtak. 





  Majd végszóra - minthogyha az idő is megérezte volna, hogy most nem lenne bölcs dolog az utamba állni -, kicsengettek. Mintha csak parázs lett volna a székemen, úgy pattantam fel és felajzva kivágtattam a teremből. Az ajtóban azért visszalestem a szemem sarkából. Onyx nem követett. Csak ült a helyén, a kis levelezésünk megnyomorított maradványával az öklében és dühösen meredt utánam. Meg tudtam érteni; azt hitte, hogy ő a ravasz ordas, aki egy-két szép szóval és egy csecsebecsével úgy gondolta, végre magához édesgette a butuska barit. Ám, ezúttal Misztikus Macsó alaposan pofára esett! Ugyanis, ez a szöszi bárány nem fogja könnyen adni magát, az hótziher!






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése