- Impossible Destinies: 6. fejezet: Az új álom

2016. március 25., péntek

6. fejezet: Az új álom


  A sötétség körülölelte őt. Ám nem a rémisztő fajta, hanem az, amelyik befedi az embert, megóvja a világ kegyetlen ridegségétől. A lány nem akarta elhagyni ezt a biztonságot, melegséget adó burkot, ám a valóság visszarángatta őt a jelenbe. Először csak a hideget érezte majd, ahogy a világ kitisztult előtte, megpillantotta a vizes avart, amin feküdt. Ahogy bizonytalanul felült, az éjszakai erdő tárult fel előtte. Az ég sötét lepelbe burkolózott, a gazdag lombkorona kirekesztette a hold ezüstös fényét a rengetegből. A táj békésen pihent. Egyedül a szél volt még éber, olykor egy-egy álmos fuvallat suhant át az erdőn, megzörgetve a leveleket. Ilyenkor olyan volt, mintha a fák és a cserjék beszélnének, titkokat suttognának egymásnak az éjszaka csendjében. 
  A lány nehézkesen felállt, a tagjai teljesen elgémberedtek. Értetlenül forgolódott, nem értette mit keres itt. Próbált visszaemlékezni, ám mindhiába. Az elméje cserben hagyta. Megkísérelt felidézni bármit, de képtelen volt rá. 
  Ekkor egy újabb szellő száguldott át a lombok között, egyetlen kísérteties szót ismételgetve; "Menekülj!" A lány ereiben megfagyott a vér. Az agya még fel sem fogta a dolgot, a lába máris nekiiramodott. Futott. Hogy merre tart vagy hogy hol fog kilyukadni nem érdekelte. Csupán el akart menni onnan, méghozzá olyan messze, amennyire csak lehetett.



  Lassan futott; a ruhája nehéz volt és hosszú, eléggé akadályozta őt a mozgásban. De nem állt meg. Az elhatározása hajtotta, minden áron ki akart jutni. A szoknyája állandóan beleakadt az ágakba, volt amelyik ki is szakította az anyagot. A lány nem tudta merre halad, ám azt érezte, egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Bárhova nézett, fákat látott, melyek óriásként magasodtak fölé, elzárva őt a külvilágtól. A kétségbeesés alattomosan beférkőzött a tudatába, a félelemmel karöltve gyötörték az elveszett lányt. Jobbra fordult, majd balra, egyenesen, ismét balra...vagy jobbra? Teljesen összezavarodott. Elvesztette a tájékozódási képességét, vaktában rohant. 


  A fák elsuhantak mellette, ezért először észre sem vette. Egy árny loholt szorosan a nyomában, a sötétben megbújva követte őt. A lány azonban csak akkor figyelt fel rá, mikor egy faág hangos reccsenése rázta meg a kísérteties erdőt. Hirtelen deja'vu érzése támadt, amitől még gyorsabbra vette az iramot. Ám mind hiába, az ismeretlent nem tudta lerázni. 
  A fák erdeje lassan megfogyatkozott, majd a lány váratlanul egy mezőn találta magát. Ijesztő, ismerős érzés fogta el ismét. Azonban nem volt most erre ideje. Tudta, a lény követi őt, nincs sok ideje, mielőtt utoléri. A fejében lévő fogaskerekek vadul kattogtak. Egy menekülési tervet próbált kieszelni. Magában számba vette a lehetséges ötleteket. 1.opció - gondolta - Elbújok a rengetegben...nem jó. A fák túl csenevészek, egyik sem elég vastag, hogy teljesen eltakarjon. 2.opció - Itt maradok és megpróbálok harcolni. Nem, ez sem valami nyerő ötlet. Abból amit láttam, az a valami legalább kétszer akkora, mint én.  3.opció - felfalnak. Igen, ez tűnik a legvalószínűbbnek.  Nem reménykedett. Érezte, hogy nincs semmi esélye egy esetleges kézi tusában, a vékonyka fák pedig nem tudtak számára menedéket nyújtani. Így hát, döntött. Lesz, ami lesz. Megindult a mező közepe felé. Úgy volt vele, ha már úgy is randevúja van a halállal, legalább had lássa honnan érkezik a végzete. 
  Egy fekete köpenyes alak jelent meg tőle jobbra. Az ismeretlen még a fák oltalmában állt, ám a lány így is ki tudta venni az alakját. Sőt. abban is biztos volt, hogy a másik fél is tökéletesen látja őt. Ekkor hirtelen az idegen rázkódni kezdett. Hatalmas üvöltés tört fel a mellkasából, kétrét görnyedt. A lepel, mely eddig egészét takarta darabokra hasadt. A lány elborzadva meredt az immáron kiegyenesedett lényre. Egy hatalmas, sötét árnyék volt, hosszú, éles karmokkal és vértől izzó szemekkel. 



  A fenevad ekkor gyilkos vörös szemei rá emelte, majd vadállat módjára négy lábra ereszkedett és megindult. Gyors volt, elszánt és halálos. A lánynak még ideje sem volt felfogni, hogy mi is történik, a lény már előtte állt. Karmos kezét égnek emelte. Lecsapni készült a védtelen áldozatra. Kész. Ennyi. Vége van. Nincs tovább. Game over. A lány tudta, hogy pár pillanat és elmegy. Elmegy, itt hagyja a fájdalommal teli létet; a fizikai síkot és átlép oda, hová élő nem mehet. Csupán abban reménykedett, hogy az árnyék lesz hozzá oly kegyes. hogy ne játszadozzon vele és egyből megölje. A deja'vu érzés még mindig tombolt benne, azt súgta, hunyja le a szemét. Így tett. Becsukta a szemeit és várt. Várt, várt és várt.
  Ám nem történt semmi. Óvatosan kinyitotta a szemeit, hogy megnézze mi lelte a pár pillanattal ezelőtt még őrjöngő fenevadat. A lény még mindig ott volt előtte, azonban megdermedt, akár egy márványszobor. Majd hirtelen a majd két méteres monstrum repedezni kezdett, végül szilánkokra hullott, akár az elejtett tükör.  A lány elkerekedett szemekkel bámulta a kupacnyi csillogó töredéket, mely egy szempillantással ezelőtt még egy élő szörnyeteg volt. Ahogy a lány felnézett egy csuklyába burkolózott ember állt előtte, jó öt méteres távolságra. Legalább is, úgy hitte ember, azonban az egyén a következő minutumban elmosolyodott és éjfekete szárnyakat bontott.


  Ez már túl sok volt neki. Felébredt ezen a kísértetjárat helyen, egy fenevad üldözte és majdnem megölte, majd megjelent ez a furcsa idegen, akinek szárnyai voltak. Nem akart mást tenni, csak elmenekülni ez elől a téboly elől. Sarkon fordult és nekiiramodott, ám mielőtt messzire juthatott volna, egy erős kéz ragadta meg a csuklóját. A lány majdnem elvesztette az egyensúlyát, olyan erővel rántotta vissza az ismeretlen. Az említett ekkor levette a csuklyát és a lányra mosolygott.
  A lány biológiai vészjelzője eszevesztett visításba kezdett. Az emlékek hirtelen hasítottak be a tudatába, minden egyszerre tért vissza a fejébe. Újra teljes tudatában volt. És így, azonnal felismerte az előtte állót.
    - Onyx. - suttogta riadtan. Mint aki megtébolyodott, kapálózni kezdett, ki akart szabadulni. Elfutni. Elmenekülni. Elbújni. Úgy tűnt, a fiú pontosan tudta, mire készül a lány, és hogy ezt megelőzze, magához rántotta és vasmarkai börtönébe zárta. A lány ennek ellenére is szabadulni próbált, kishal módjára fickándozott. Ám, halacska volt, aki a tengerészhálóban rekedt; nem volt esélye.


    - Megvagy. - suttogta a fiú a fülébe. A lehelete forró volt, és ahogyan beszéd közben a fiú ajka a bőréhez ért, bizsergés járta át. - Végre az enyém vagy. Az enyém...



    - Nem! - sikítottam az éjszaka csendjébe. Zihálva kapkodtam a levegőt. Szédültem és hányingerem volt. Egy újabb rémálom...de ez rémesebb volt, mint az előző. A fejemben újra és újra lejátszódott az a pillanat, amikor a rémálombéli Onyx azt suttogta, hogy az övé vagyok. Hideg verejték csorgott végig a hátamon. Féltem. Ezt a tényt nem tagadhattam akkor se, ha akartam volna. Rettegtem attól, hogy ezt tényleg bekövetkezik...vagy...talán inkább attól, hogy Onyxnak mégis csak igaza van és olyan vagyok mint ő, egy...Nem! Ezt most azonnal fejezd be, kislány! - korholtam le magamat gondolatban - Te nem vagy olyan, mint az a pszichopata Frankenstein!
  Remegő lábakkal kikászálódtam az ágyból és bebotorkáltam a fürdőszobámba. Megengedtem a csapot és hideg vízzel átmostam az arcomat, hátha az észhez térít. Jó negyed órába telt, mire vissza tudtam nyerni a nyugalmamat. Amint a lélekjelenlétem visszatért, leoltottam a lámpát és a szobámba mentem. Majd megdermedtem. Ugyanis a paplanom tetején egy éjfekete toll pihent...






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése