- Impossible Destinies: 5. fejezet: A hajsza

2016. február 29., hétfő

5. fejezet: A hajsza

  Másnap reggel kedvtelenül vánszorogtam be. Csak húzni bírtam a lábaimat, mivel tegnap szó szerint egy hazafutást csináltam és csakis akkor lélegeztem fel, amikor bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Reggel bepróbálkoztam, előadtam a "Szenvedő Szüzet", ám anyám a szokásos módon lereagálta a helyzetet:
    - Mivel nincs lázad, nyugodtan mehetsz. Ha nagyon vacakul vagy, kapj be egy dilibogyót! - felelte.
  Kösz...
  Ha akartam, ha nem a táv vészesen csökkent. Minden egyes méter, amely közelebb vitt, növelte bennem a kitörni készülő pánikrohamot. A gyomrom remegett, akárcsak én magam. Egyetlen porcikám se kívánkozott oda, ahol Ő lehet. Márpedig mérget vettem volna rá, hogy a nap folyamán szénre fog lépni.
  Amint befordultam a sarkon halvány remény támadt bennem. A Dawndalei Silent Valley Középiskola tanulói - lévén, hogy sokan a környező kisvárosokból jártak ide -, előszeretettel furikázták be magukat. Ennek hála, az iskola parkolója színültig tele volt a legújabb modellű autócsodáktól, a közép kategóriás kocsikon át, az olyan tragacsokig, amelyeknél csoda számba ment, ha még nem lehelték ki a lelküket.
  Szerencsémre ma is épp olyan bolondok háza volt, mint mindig. Autók sora vadászta a még szabad helyeket, parkolt le, vagy éppen vadul dudálva motiválta haladásra az előtte csoszogó kisebb csoportokat. A diákok, akár az ezerszín őszi fa levelek, ide-oda libbentek ki-ki a maga tempójában. Ez az egységes káosz, a nyüzsgő élet vad sziluettje jelentette az egyelten esélyt, hogy észrevétlenül beslisszoljak az épületbe.
  A "Válj láthatatlanná" hadművelet szellemében besoroltam egy kisebb klikk mögé, lapos kúszásban követve az épületbe áramló tömeget. Minden idegszálam megfeszült, a legapróbb neszre is összerezzentem. Lassan, de biztosan haladtam, csak pár méter választott el a kaputól. Már majdnem megkönnyebbültem, amikor hirtelen egy erős kéz markolta meg a vállamat.
    - Á! - sikítottam és védekezően magam elé emeltem a karjaimat.
    - Mi az csajszi, átmentél Tini Ninja-ba? - kérdezte Chris nevetve. Azonban szívdöglesztő mosolya lehervadt, amint látta, hogy a riadtság nem tűnik el az arcomról. - Minden rendben Chrisa?
  Próbáltam értelmesen, nyugodtan válaszolni, ám helyette csak egy halk "asszem" hagyta el remegő ajkaimat.
    - Mi a baj? - szólalt meg Brooklyn, szép arcára lassan aggodalom kúszott.
    - Semmi. - feleltem, de a hangom még magamnak is bizonytalannak tűnt. Barátaimat nem győzte meg a harmat gyönge válaszom, kitartóan várták a magyarázatomra.
    Itt a vége! Be kell fejezned a titkolózást! - visította énemnek azon része, mely szomjazott a kitárulkozás utáni feloldozásra. Ám, a lényem józanabbik fele vadul próbált lebeszélni.
    Ha elmondod bolondnak fognak tartani és otthagynak a sunyiba. Felejtsd el és hallhass, hacsak nem akarsz kényszerzubbonyt!
  Felváltva vágtak egymás szavába, ám végül elejét vettem a vitának. Úgysem menekülhetek, jobb túl esni rajta.
    - Jól van. - szólaltam meg végül egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Elmondom.
  Elmeséltem a tegnap történteket; Mary Annt és dísztökjeinek támadását, azt, ahogyan "Misztikus Macsó" megmentett és, az utána lévő képtelen jelenetet. Hogy mindkét énem elégedett legyen - és, hogy ne nézzenek komplett idiótának -, a misztikus-őrület részt kihagytam.
    - Azta! - nevetett fel Brook a kis mesém végén. - Az új srác szépen rámozdult a mi kis Chrisabelünkre!
    - Túlzottan is. Beszélni kellene ezzel a pszichopatával, hogy hagyja békén Chrisát. - morogta Chris védelmezően akár egy házőrző eb. Éppen ezért mindig is olyan, mint egy második báty.
    - Ne már! Ne legyél ünneprontó! - bokszolt bele Brook a fiú vállába, majd mellém lépett. - Képzeld csak el, mekkora hímpárbaj lesz itt! Matt király, a suli veterán szívdöglesztője az a sötét, vérlázítóan jóképű trónfosztó ellen! És ami a hab a tortán, mind a kettő Crisabel kisasszony kegyeiért verseng!
    - Brooklyn, ez nem egy hülye szappanopera! Ez komoly! A mi szöszkénk elmondása alapján Mr. Sötétség kijelentette, hogy az övé lesz. Ez felér egy fenyegetéssel! A srác örült! - ellenkezett Chris vadul, talán kissé túl hevesen.
    - Jaj, ne csináld már!- akadékoskodott Brook. - Rosszabb vagy, mint az anyám!
    - Azért, én inkább Chrisszel értek egyet.-  szóltam a parázs vita közbe halkan. - Ez eléggé ijesztő.
    - Köszönöm! - vágta rá az említett egyetértő bólogatás keretében. - Szerintem...
  Ám nem fejezte be a mondatot. Megmerevedett, az arcizmai megfeszültek. Jó pár pillanatba telt mire rájöttem. Nem engem méregetett ilyen ellenségesen, hanem mögém bámult. Azonnal megpördültem a tengelyem körül és szembetaláltam magam Onyx Croswellel. Mély, bíborvörös felsőt és fekete bőr kabátot viselt, amely csak még jobban kiemelte izmos alakját. Az arca olyan tökéletes látványt nyújtott, hogy a modellek, filmsztárok és társaik rút csúfságnak tűntek mellette. A haja kócos volt, ébenfekete tincsei rendezetlenül meredeztek, ám - a nyavalya vittel volna el ezért, de - még így is hibátlan összkompozíciót alkotott, tökéletes harmóniában állt zord külsejével. Tengerkék szemeit rám függesztette és, mint ahogy a szirének andalító dalaikkal megbűvölték az óvatlan tengerészeket, pillantásának  zafírkék örvénye éppúgy hipnotizálta zavart tekintetemet. Szobor szépségű arcán csupán egyetlen jel árulkodott arról, hogy valójában húsvér. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, azt sejtették, hogy nem túl sokat pihenhetett az éjszaka.
    - Jó reggelt Chrisabel. - szólalt meg lágyan, mély hangjától minden kiejtett szó szinte érzékien hangzott. Egyik kezét kivette fekete nadrágjának zsebéből, előrenyúlt és egy laza mozdulattal megigazította a táskám pántját. Bár, ez csak egy egyszerű gesztus volt, mégis a történtek után ez az apróság szinte birtoklóan hatott.  
    - S-szia. - dadogtam kétségbeesetten. Kész, innen már nem tudtam hova menekülni. Megtalált.
    - Figyelj, beszélhetnénk négy szem közt? - kérdezte nyugodtan, az ajkait pajkos mosolyra húzva. Gyorsan elkezdtem egy elfogadható kifogást gyártani, ám jó barátom megelőzött.
    - Nem. - vágta oda durván, foghegyről ezt az egyszerű, mégis félreérthetetlen szót. - Sőt, szerintem az lenne a legjobb, ha messzire elkerülnéd Chrisát!




    - Christopher! - csattant fel Brooklyn azonnal. A mi kis szívdöglesztő bohócunkat mindig Chrisnek hívtuk, kivéve, ha bajban volt és/vagy dühösek voltunk rá, ugyanis akkor mindig a teljes nevével illettük a fiatal urat.
    - Menjünk! - ragadott karon minket Chris. Látszott rajta, hogy cseppet sem érdekelte, bárdolatlan volt a javából. Dühös léptekkel megindult, mi pedig ha akartuk, ha nem követtük. Bár nem a legszebben intézte, de a srác megmentett attól, hogy kettesben kelljen maradnom Onyxszal és ezért hálás voltam neki. Ám, nem tudtam leküzdeni a kísértést, hogy a kapuból vissza ne nézzek. Misztikus Macsó, mint aki lecövekelt, egy helyben állt és még mindig minket nézett. Egész lénye sötétségbe borult, az arcáról eltűnt az előbbi mosoly. Még ebből a távból is ki tudtam venni, hogy majd' szétveti a méreg.
  A reggel gyászos hangulata rátette bélyegét az egész napra. Chris egy szót sem szólt az eset óta, mindvégig bolhás kutya módjára morgott. Ez a viselkedés cseppet sem volt rá jellemző, így nem csoda, hogy Brokkal aggódtunk érte. Csakúgy, mint a mai zűrös nap folyamán, az ebédlőbe is síri csendben ballagtunk. Tőlünk szokatlan rendezettséggel vonultunk, szinte katonás rendben soroltunk be a kígyózó sorba. Mindvégig Chris baktatott elől és minden egyes hímneműre felkapta a fejét, aki a közelünkbe jött - látszott, hogy túl komolyan veszi a fényes páncélú lovag szerepét - . Egy külső szemlélő számára úgy festhettünk, mint a rabőr és a mögötte kullogó elítéltek. Letelepedtünk egy üres asztalhoz. Úgy éreztem magam, mint a húspogácsa a Herkentyű Burgerben; Chris a jobb oldalamon, míg Brook a balomon ült.
  Úgy tűnt egyikünknek sincs étvágya. A szendvicsek lassan apró darabkákká váltak, ahogy széttrancsíroztuk őket a villákkal és késekkel. Egy falat se tudott volna lemenni a torkomon, a gyomrom olyan volt, akár egy összeaszalódott múmia. Mindez a feszült légkör; a korábban történtek az én saram volt. Nem akartam belekeverni őket ebbe a kaotikus helyzetbe, ám önző módon mégis megtettem. A bűntudat, akár egy zöld kis manó, lassan rágcsált belűről, arra sarkalva, hogy vezekeljek a megbocsátásukért és fogadkozzak, mindent megteszek, hogy visszatérjen a régi, vidám, fesztelen hangulat. De végül, néma maradtam. Egy árva hang sem jött ki a számon, úgy érzetem, mintha minden kimondani akart szó hasztalan lenne. Mindegyik csupán arra szolgált volna, hogy védelmemre keljenek, a hazugság árnyai a torkomon forrtak.  Annyit tehettem, hogy csendben magam elé meredek és nem rontom tovább a helyzetet. Ám, ha éppen nem mi keressük a bajt, akkor az talál meg minket.
  Egy árny kúszott az asztal közepére, majd ahogy a tulajdonosa helyet foglalt a keményfa széken, a helyére kotródott. A feszültség tapintható volt. Éreztem, hogy a barátaim megmerevednek mellettem, majd ahogy Chris védelmezően közelebb csúszott. Féltem felnézni. Pontosan tudtam ki válthat ki ilyen reakciót és ettől csak még inkább elfogott a rosszullét. Idegességemben a pad alatt a kezeimet tördeltem. De szembe kellett nézzek vele, a démonnal. Lassan felemeltem a fejemet, a tekintetemet elszakítottam a tányéromon lévő szendvics megcsonkított maradványairól és egyenesen Onyxra néztem. Nyugodtan ült velem szemben, a vonásai ismét szelídek voltak.
    - Mit akarsz? - kérdezte Chris, hangjából csak úgy sütött az ellenszenv. 
    - Csupán csak néhány szót szeretnék váltani Chrisával. - felelte nyugodtan, majd hozzátette. - Négyszemközt.
    - Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne. - csatlakozott be Brook a beszélgetésbe. A reggeli viccelődő, csipkelődő lány eltűnt, helyét átvette az óvatos, kétkedő Brooklyn. Nagyon ritkán mutatta meg ezt az énjét, ám amikor mégis, annak nyomós oka volt. - Főként a reggel történtek után.
    - Úgy van. - helyeset Chris, majd hozzátette. - Szóval, jobb lesz, ha gyorsan felhúzod a nyúlcipőt.
    - Úgy vélem, Chrisa szíve joga eldönteni, hogy szeretne-e beszélni velem avagy sem. - kötötte Onyx az ebet a karóhoz, tekintetét kitartóan az enyémbe mélyesztette. A pillantása szinte kérlelő volt. Azonban, még ez sem hozta meg a kedvem ahhoz, hogy akár egy percet is együtt töltsek vele szabad akaratomból. Bármilyen szemszögből is közelítettem meg a dolgot, az a fiú egy fekete szárnyas mitikus lény volt, aki megfogadta, hogy bármi áron az övé leszek. Még hogy az övé....egy nagy frászt! Nehogy már pont Ő mondja meg, hogy kié leszek!
    - Na ide figyelj! - szólalt meg Chris fenyegetően. Látszott, hogy egy parázs kis vitát készül kirobbantani, ám a bennem szunnyadó vulkán hamarabb tört ki.
    - Elég! - csattantam fel. - Úgy veszekedtek rajtam, akár a veszett ebek az utolsó darab húson! Én is itt vagyok, tehát örülnék, ha nem néznétek levegőnek és beszélnétek meg a dolgaimat a fejem felett. Te pedig - fordultam Onyx felé -, a tegnapi kis akciód után azt hitted, hogy odasasszézol hozzám, én pedig a karjaidba omlok csak azért, mert megmentettél egy pofontól?! Mert, ha igen, ki kell ábrándítsalak! Most pedig, ha megbocsátotok!
  Meg sem próbáltam leplezni a haragomat. Persze, a barátaimra nem tudtam haragudni, amiért megpróbáltak megóvni. Mr. Misztikus Macsóra voltam pipa, amiért képes volt ezt a barátaim előtt intézni. Felkaptam a táskámat és kiszáguldottam az ebédlőből.  A nap további részében Chris és Brook nem kereste a társaságomat, én pedig szándékosan kerültem őket. Egyikünknek sem volt kedve a kínos incidensről beszélni, ezért ez a megoldás tűnt  célravezetőbbnek. Nagyon ritkán fordult csak elő, hogy egyedül kellett hazamennem az iskolából. Olyankor mindig irigykedve néztem a boldogan nevetgél csoportokat; baráti társaságokat. Ám, ma a bámészkodás helyett mereven a betont bámultam, miközben hazafelé masíroztam.


  Régen volt utoljára ilyen eseménytelen estém. Mivel nem töltöttem a napom hátralévő részét a barátaimmal való chateléssel, végre leültem és rendesen megírtam a heti házi feladataimat. Majd lementem vacsorázni, megfürödtem, utána jó fél órás tanakvás után rájöttem, hogy már egy jó ideje nem festettem ki a körmeimet.  Általában nem volt kedvem az ilyesmihez, most azonban nem akad jobb dolgom. Előkotortam egy ősrégi pink lakkot, lekuporodtam az ágyamra és nekiálltam a műveletnek.  Egyiket mázoltam a másik után, ám a monoton munka mellett szinte azonnal elkalandoztak a gondolataim.



  A fejemben újra és újra lejátszódtak a nap eseményei; a parkolóban, majd az ebédlőben történtek. Ahogy egyre jobban belemerültem az emlékek elemzésébe, először észre sem vettem a halk, kaparászó hangot, amely az erkélyem felől jött. Felálltam és lassan odasétáltam. Megfogtam a függönyöm két szélét, magamban elszámoltam háromig és szétrántottam őket.
   Majdnem felsikoltottam, amikor megláttam Onyx Crosswellt, amint az erkélyem előtti cseresznyefán ült, arcán szemtelenül szívdöglesztő vigyorral. Úgy festett, mintha a jó isten teremtette volna oda és semmi földi erő le nem szedhetné helyéről.
    - Ez komoly?! - csattantam fel. - Mi a fészkes fenét keresel te a fámon?
    - Nem láttam rajta a neved. - mondta még mindig mosolyogva. Nekem viszont kicsit sem volt kedvem mókázni.
    - Mit akarsz?
    - Megbeszélni a dolgot. A kettőnk dolgát. - felelte egyszerűen.
    - Jó. - feleltem kissé talán túl hisztérikusan is. - Kérlek, magyarázd el, mi a fészkes fenéért követsz és mi jogon fenyegetsz azzal, hogy megszerzel magadnak?!
    - Azon a jogon, hogy te hozzám tartozol. - válaszolta. Az arcáról eltűnt a csibészes vigyor.
    - Te meg vagy huzatva. - nevettem fel.
    - Te is tudod, hogy így van. - folytatta Onyx. - Hisz láttad 9 évvel ezelőtt. Láttad a köztünk lévő köteléket.
  "Egy fiút pillantott meg, aki nagyjából egy idős lehetett vele. A kezéből pedig egy vérvörös fonál indult. A lány szemeivel végigkísérte a szálat s értetlenül meredt maga elé, mikor meglátta, hogy az pontosan az ő jobb kisujján végződik."
    - Nem! A-az csak egy rémálom! Egy lidérces rémálom, ami miattad van! - kiáltottam, ám magam sem tudtam, hogy dühömben vagy félelmemben.
    - Rémálom...vagy inkább emlék, Chrisabel? - kérdezte bársonyos hangon. Annak ellenére, hogy én veszett kutya módjára acsarogtam rá, ő rebbenéstelén arccal, nyugodtan ült velem szemben. Nyilván eldöntötte magában, nem engedheti meg, hogy úgy elveszítse az irányítást, mint reggel.
    - Rémálom. - kötöttem az ebet a karóhoz.
    - Biztos? - kérdezte, szemének kék örvénye a lelkemig hatolt. Minden áron ki akarta húzni belőlem, mire gondolok, mi jár a fejemben. Könyörtelenül kényszerített a válaszadásra.
  Ám, nem volt kedvem a játékaihoz. Még hogy emlék...mégis hogy lehetne az a szörnyű rémálom egy emlék?! Hisz, az álombéli családom teljesen más volt, mint a valódi.
    - Azon gondolkodsz, hogy az állítólagos rémálmod és az általad hitt valóságnak semmi köze sincs egymáshoz, igaz? - szakította félbe Onyx a gondolatmenetemet, ajkára újra visszakúszott lélegzetelállító mosolya.
    - Mi az, mellékállásban már gondolatolvasó is vagy? - feleltem gúnyosan, majd nem bírtam megállni hogy ne tegyem hozzá: - Menj és ámítsd ezzel azokat a fruskákat, akiket érdekel.
    - Hát, hogy őszinte legyek, én csak egy lány akarok megfűzni, de az a lehetetlen nőszemély arra sem képes, hogy leüljön velem, hogy civilizált ember módjára megbeszéljük a dolgot. Ehelyett fel kellett mászom a fájára és az ablakát vernem, hogy egyáltalán szóba álljon velem.
    - Igen, mivel a lány - miután látta, hogy a fiú egyszer csak szó szerint szárnyakat bontott és kijelentette, hogy az övé lesz fél napi ismeretség után -, kicsi kiakasztotta. - bukott ki belőlem.
    - Akkor miért nem ezzel kezdted? - kérdezte lágyan.
    - Csak nem gondoltad, hogy a barátaim előtt fogom veled megbeszélni ezt az agyrémet?- csattantam fel.
    - Agyrémet?
    - Igen. Ha azt mondom nekik, hogy egy fiút láttam, akinek fekete szárnyai voltak, rögtön bevittek volna a diliházba! Bár, a történtek után lassan én fogom magamra csukni a gumiszoba ajtaját! Mert, hát bocsi, de ez az egész misztikus lényes cucc egy kész téboly!
    - Szóval te nem is tudsz róla? - kérdezte csodálkozva.
    - Ööö...miről nem tudok?
    - Csak a természet feletti lények, azaz közöttünk tud ilyen kapcsolat kialakulni. Én tiszta vérű démon vagyok. Tehát, törvényszerű, hogy te is valami hasonló legyél.
  Megrökönyödve néztem rá. Az egy dolog volt, hogy ő a Képtelenségek Kicsiny Királyságából származott, ám az, hogy azt állította, én is olyan vagyok, min ő már más tészta volt.
    - Na jó, neked tényleg elmentek otthonról! - vágtam az arcába egyszerűen.
    - Chrisa. - szólalt meg Onyx, ám nem vártam meg, hogy a mézes-mázos szavaival ismét behálózzon.
    - Nem! Nem érdekel, hogy te milyen kísérlet bizarr eredménye vagy, de te és én semmiben nem hasonlítunk! Ez az egész teljesen abszurd, képtelenség! Tűnj el!
  Legnagyobb meglepetésemre nem ellenkezett, csak hosszasan az arcomat fürkészte, majd megadóan felemelte a kezeit és bólintott:
    - Renden. Elmegyek. De ezzel még nincs vége. Ezt meg kell beszélnünk valamikor Chrisa.
    -  Epekedve várom! - feleltem szarkasztikusan. Azt hittem, egy epés válasszal fog szolgálni, ám ehelyett egy macska ügyességével leugrott a fáról és eltűnt az éjszakába.






4 megjegyzés:

  1. Foooooolytatáááááááást!
    Ez nagyon jó lett: Imádom.

    VálaszTörlés
  2. Most kezdtem el olvasni és imádom.
    Mikor lesz folytatás?

    VálaszTörlés