- Impossible Destinies: 3.fejezet: Az új diák

2015. december 27., vasárnap

3.fejezet: Az új diák

  Hétfő reggel élőhalott módjára vánszorogtam be az iskolába. Egész hétvégén alig hunytam le a szemeimet és, amikor mégis, a rémálmok a fekete szárnyas fiú képével együtt alattomosan előtörtek amögül a kis tudat alatti ajtó mögül, ahová éber állapotomban száműztem őket. Tanulással próbáltam elterelni a figyelmemet, ám az sem bizonyult hasznos módszernek; még a másodfokú egyenletek megoldása sem volt képes lekötni. Bármit is tettem, a gondolataim állandóan visszakanyarodtak a rémálomhoz, végül pedig hozzá.
  Brooklyn és Chris szokás szerint a parkolóban vártak. Látván, hogy csiga tempóban csoszogok, elémsiettek és egyből kérdések hadát zúdították rám.
    - Csajszi, hát te? - vonta fel a szemöldökét Chris.

    - Mi van veled, Chrisa? - vont kérdőre Brook. Mind a ketten aggodalmas tekintettel vizsgáltak, szemeik röntgensugárként hatoltak át törékeny testemen és egészen a lelkemig hatoltak.
  Imádtam őket. Bármennyire is magam alatt voltam, a gondoskodásuk mindig enyhítette a bajt.

    - Csak nem aludtam valami sokat a hétvégén. - mosolyogtam fáradtan, majd elnyomtam egy hatalmas ásítást.
    - És ez mit is takar? - faggatott tovább drága barátném. Hiába, nem volt az a feladós típus. - Mi nyomasztott annyira, hogy nem bírtál rendesen aludni?
  Most két választásom volt; vagy elmondom neki, hogy egy fekete szárnyas fiú üldöz, aki még álmaimban is kísért, vagy kecsesen a szemébe hazudok. Naná, hogy a második volt a nyerő ötlet. Nem állhattam elő az igazsággal, egyszerűen túl szürreális volt. Nem hittek volna nekem.
    - Csupán csak Matthew körül forogtak a gondolataim. - hazudtam.

  Matthew Williams volt a Dawndalei Silent Valley Középiskola abszolút sztárja, az itteni alfahím. Éltanuló volt, sármos, az iskola focicsapatának kapitánya, minden nőnemű életforma nyálcsorgatva koslatott utána. Bár sokszor közömbös magatartást tanúsított - főleg a hölgy hódolói felé -, mégis időnként megvillantotta kedves, illedelmes, sőt lovagias formáját. Voltak lányok, akik csak a messzi űrből érkezett erős, sexy Superman-hez hasonlították Mattet. És ez a csodalény mostanában eléggé kitartóan csapta nekem a szelet.
    - Á. -válaszolta mindent tudó arckifejezéssel Brook. Már lassan két hónapja, hogy Matt felfigyelt rám, és cserfes barátőm azóta is minden egyes nap ezzel nyomta a fejemet. Azt hajtogatta, hogy ez a jegyem a "Menő járat"-ra, amely kirepítene a középszerűség szürke ködéből egyenesen a népszerűség reflektorfényébe. Ám, én biztos voltam benne, hogy ezekre nekem nincs szükségem. Matthew mégis újra meg újra próbálkozott és ettől - bár nem szívesen vallom be, de - lassan kezdett megtörni az ellenállásom. - Szóval végre beadod a derekadat és eltolod azt a pici popsidat egy randira a szépfiúval?
    - Hogy őszinte legyek...
    - Hé, csajszik! Ezt csekkoljátok! - szakított félbe Chris, amint egy, a parkoló túlsó végében lévő pontra mutatott. Elsőre nem értettem mi keltette fel ennyire a figyelmét, majd hirtelen a szemem megakadt egy fekete alakon. A távolból csupán annyit tudtam kivenni, hogy magas, vékony testalkatú fiú volt. Még nem láttuk itt azelőtt soha. - Hűha! Csinibabáim, én új húst szimatolok! - mondta Chris gúnyos mosollyal, miközben két tenyerét ördögien összedörzsölte. - Kíváncsi vagyok, hova fogják besorozni.
Brooklynnal hangos kacagásban törtünk ki, majd karon ragadtuk a mi kis bohócunkat és elindultunk az első órára.
  Mr. Davidson, a mogorva történelem tanárunk ezúttal sem siette el a dolgot. Enyhe tizenöt perces késés után komótosan sétált be a terembe. Letette a kezében tartott hatalmas köteg papírt, majd matatni kezdett köztük. Persze, csinálja csak Tanár úr, mi itt sem vagyunk. Ekkor oldalra fordította a fejét és meglepetten pislogott párat. Azt hittem, végre felfogta hol is van, ám ahelyett, hogy az osztály felé fordult volna, újra az ajtó felé vette az irányt. Kinyitotta azt és kitárta. Egy feketébe burkolózott fiú lépett be rajta és a tanári asztalhoz sétált. Kecsesen mozgott, akár egy vad ragadozó, aki éppen az áldozatát cserkészi be; hangtalanul, sötét eleganciával.
  Már tudtam, őt láttuk nemrég a parkolóban. Így közelről már ki tudtam venni az arcát; a bőre világos volt, éjkék szemeibe belelógtak koromfekete hajtincsei. Magasabb volt, mint az elsőre hittem, vékony, ám meglepő módon nagyon erős, izmos testtel büszkélkedhetett. Az idő meglehetősen hideg volt odakint, ám úgy tűnt, őt ez egy cseppet sem zavarja; sötét nadrág, kék trikó és fekete bőrdzseki volt rajta, lábain bakancs virított. Maga a megjelenése egyfajta sötét felsőbbrendűséget sugrázott; mint az alfa farkas, aki diadalittasan áll a falka élén, míg a többi csendben meglapul és követi minden utasítását.
  A teremben mindenki lélegzet visszatartva figyelte az idegent. Tapinható volt a feszültség, a várakozás, hogy megtudják ki is a jövevény.
    - Osztály. - dörmögte mély hangján Mr. Davidson. - Ma új diákot köszönthettek köreitekben. Ő itt - mutatott a fiúra - Onyx Crosswell. Remélem rendesen fogtok vele viselkedni... Már, ha erre képes ez a neveletlen csürhe. -tette hozzá a végén morogva és kibotorkált a táblához, hogy végre megkezdje jócskán megrövidült óráját.
  Onyx Crosswell ekkor végigfuttatta a tekintetét a termen, látszott, alaposan felméri a terepet. Végül elért hozzám és elkövettem a lehető legnagyobb hibát; a szemébe néztem.
Ne nézz a fenevad szemébe, mert az megérzi a félelmedet.
 Anyám sokszor mondta ezt, úgy vélte jó tanács, ha összetalálkoznék egy kóbor ebbel. Ám, az előttünk álló fenevad más volt; nem eb vagy esetleg farkas. Egy fiú volt, mégis egyetlen egy pillantása veszélyesebbnek bizonyult, mint azok. Éjkék szemei béklyóba kényszerítették azúrkék tekintetemet. Képtelen voltam máshova nézni, mintha a kéken örvénylő szempár szirén énekkel csábított volna magához, hogy aztán leránthasson a mélybe. Onyx lassan megindult a padok között, ám a szemkontaktust nem szakította meg, én pedig képtelen voltam rá. Ahogy ahhoz a padhoz ért, melyben én és Brook ültünk, egy halvány mosoly suhant át az arcán.


  Érzetem, amint a vörös pír beborítja az arcomat. Jelen pillanatban a leghőbb vágyam az volt, hogy a kezeimbe rejtsem vöröslő fejemet és szégyenemben elsüllyedjek. Ám, még nem tudtam. Nem ment, mivel Onyx kitartóan állta a pillantásomat. Csak akkor engedett el, amikor tovasétált egyenesen a legutolsó padba.
  Egész órán mindenki az új jövevényt leste, ki titokban, ki publikusan. Brooklyn az utóbbit választotta. Mindig is hatalmas pasifaló volt a drága. Úgy véltük, majd csak kinövi, de az idő előre haladtával ez egyre reménytelenebbnek látszot.
   Az óra vége fele barátőm egy papírcetlit csúsztatott az orrom elé.
     - "Kisanyám, ez egy adonisz." -írta. Fogtam, gyorsan lefirkantottam a választ és visszaadtam a papírt.
     - "Hát, tényleg nem hétköznapi jelenség."
    - "És, ahogyan láttam majd' felfalt a szemével." - folytatta, majd hátranézett és lefirkantott még valamit. - "Most is téged bámul."
  Remek. A tudattól, hogy ez a sötét srác engem figyel idegessé váltam. Szó szerint éreztem, hogy a tekintetével lyukat éget a hátamba, de túlságosan féltem ahhoz, hogy hátra pillantsak. A megmaradt tíz percben a csengőért imádkoztam és elrebegtem egy halk "Amen"-t amikor imáim meghallgattattak és felhangzott a feloldozást hozó csengő.
  Ezután Brooklyn egész nap az új srácról áradozott, Chris pedig a vele kapcsolatos aggályairól beszélt. Én pedig...nos, én a nap hátra lévő részében csak Onyx Crosswellre tudtam gondolni.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése