- Impossible Destinies: 2.fejezet: Zavar

2015. december 23., szerda

2.fejezet: Zavar

    - Mi a baj,kiscsaj? - kérdezte Chris, amikor szó szerint berobbantam az ebédlőbe és levágódtam melléjük. Kapkodtam a levegőt, a szívem vadul kalapált a mellkasomban. A fejemben újra és újra lejátszódott a pár perce történt jelenet; az, ahogyan a sötét alak kijelentette, hogy itt az idő.
Milyen idő? Minek van itt az ideje?
    - Föld hívja Chrisát! Itt vagy? - lengette meg a kezét előttem Chris, amint vissza akart rángatni a valóságba.
    - I-igen. - feleltem gyorsan. Kihúztam magamat és próbáltam normálisan viselkedni.
    - Szöszim, úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. - mondta Chris.
   - Nem, dehogy is. - mosolyogtam zavartan. Tudtam, hogy ha elmesélném nekik a történteket, nem hinnének nekem. A legjobb barátaim voltak és mindenben támogattak, de tuti ferde szemmel nézték volna ezt a szárnyas-fiús vad story-t.
    - O-k-é. - válaszolta. - Én elmegyek még egy palack üdítőért. Ti kértek valamit?
  Brooklynnal csupán a fejünket ráztuk. Amint Chris eltűnt a képből Brook idegesen felém fordult.
    - Na jó. Elárulod, hogy mi a csuda történt vagy harapófogóval kell kihúznom belőled?
    - Mi? - kérdeztem idegesen. Gondolhattam volna, hogy Chris gyorsan túl fog lépni a témán, ám barátnőm figyelmét nem kerülte el furcsa viselkedésem.  Felvont szemöldökkel meredt rám, tekintete aggódva fürkészett.
    - Ismerlek már Chrisabel, amióta csak az eszemet tudom. Észreveszem, ha valami bajod van. - mondta nyugodtan.
    - Figyelj, semmi bajom. - hitegettem, de láttam, hogy nem hisz nekem.
    - És az várod, hogy ezt be is vegyem?
    - Csak arra kérlek, hogy higgy nekem. Nincs semmi. - válaszoltam és egy hiteles mű-mosolyt erőltettem az arcomra. Brooklyn szemei egy pillanatra összeszűkültek - gondolom azt latolgatta, hogy tovább feszegess-e e a témát vagy abbahagyja ennyinél -,végül felsóhajtott.


    - Rendben. Hiszek neked. De, ha komoly lesz a dolog, megígéred, hogy szólsz? - kérdezte, majd egy hatalmasat harapott a kezében lévő hamburgerből.
    - Persze. - mosolyodtam el megkönnyebbülten. Brook ekkor észrevette, hogy emiatt az egész cirkusz miatt nem hoztam magamnak semmit enni, így elém tolta a sültkrupliját, én pedig hálásan elkezdtem enni.
Legalább addig sem kérdezősködik.


  A tanítás végén idegesen léptem ki az iskola kapuján. Egész nap úgy viselkedtem, akár egy paranoiás. Végig borsózott a hátam és minimum fél percenként a hátam mögé sandítottam. Minden egyes apróbb zajra összerezzentem és, amikor az utolsó órában bevágta a huzat az ablakot, eget rengetőt sikítottam. Áh...ha csak visszaemlékezem rá, majd' elsüllyedek szégyenemben.
  Mindennek az volt az oka. Az a furcsa lény, aki megjelent előttem a mosdóban.
Mert, hát ott volt. Az hiszem. De, a lány nem látta...De, a toll ott volt, vagyis a lény is ott volt, akitől származott...ugye?!
    - Nyáh, ez olyan zavaros! - szaladt ki a számon, miközben zakkant haverjaimmal az oldalamon baktattam hazafelé.
    - Mi? - nézett rám értetlenül Chris.
    - Mi a zavaros? - kérdezte Brooklyn hasonló arccal, mint Chris. Mind a ketten aggódó tekintettel meredtek rám, majdnem úgy, mint amikor egy magában beszélő ember sétál el mellettünk az utcán.
    - Semmi! - mondtam és próbáltam menteni a menthetőt, azaz az ép elmém látszatát. - Csupán...eszembe jutott a példa, amit matekon vettünk. Nagyon nem feküdt nekem a dolog.
  A szemeik egy pillanatra összeszűkültek, mint akik nem akarják bevenni a kis mesémet, azonban legnagyobb szerencsémre nem kérdezősködtek. Csendben folytattuk utunkat tovább.
  A házunk előtt szokás szerint elköszöntem tőlük, majd bemenekültem a lakás oltalmat adó falai mögé. Azonnal felrohantam a szobámba és csak akkor toltam le a képemet, amikor anya vacsorázni hívott. Belapátoltam az adagomat és mondván, hogy rengeteg a tanulnivalóm, ismét bemenekültem a kuckómba.


  Sokáig álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Bárhogy is próbáltam a pihenés édes öntudatlanságába merülni, nem ment. Végül meguntam a dolgot, felültem, felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő kis lámpát és elkezdtem olvasni az egyik kedvenc mangámat. Igen, mangát. Imádtam őket, egész kis gyűjteményem volt belőlük. Még kiskoromban kezdtem el gyűjteni őket és azóta tetemes példánnyal büszkélkedhetek. Mindig is szerettem a képregényeket, ám a manga annál több volt számomra; egy könyv, amely a szemem láttára elevenedett meg.
  Ahogy egyre jobban belemerültem a történetbe, a külvilág szinte teljesen kirekedt a tudatomból. Idilli csend uralkodott körülöttem, éppen ezért a szívbaj tört rám, amikor kintről egy hatalmas nyavíkolás zaja szűrődött be. Azonnal kipattantam az ágyból, az erkély ajtóhoz rohantam, szétrántottam a függönyöket.
  Az erkélyem előtt egy hatalmas cseresznyefa állt, melynek vöröses leveleit - lévén hogy ősz volt - az éj kísérteties lilára festette. Egy hatalmas ága pont a teraszommal párhuzamosan volt, rajta pedig egy bíborszemű fekete macska figyelt. A tekintetét rám szegezte, a pillantása szinte megbabonázott. Ahogy figyelt, a szája ördögi vigyorra húzódott, bennem pedig a vér is megfagyott.


  Hirtelen megszédültem és a fáradtság - mely furcsa módon eddig nem mutatta jelét - elemi erővel tört rám. Behátráltam a szobába, bevágtam az ajtót és alig, hogy az ágyhoz értem, zsák módjára belezuhantam. Majd minden elsötétült...


    - Hahó! Van itt valaki?
  Ám válasz nem érkezett. Teljesen egyedül voltam bent. Óvatosan odatébláboltam az ajtóhoz, a kilincshez nyúltam és megforgattam, de semmi sem történt. Bárhogy rángattam, az meg sem mozdult.
  A pánik settenkedő árnyként, lassan és kíméletlenül vette át rajtam az irányítást és az érzés, hogy ki kell jutnom minden áron, elemi erővel tört rám. Már azon voltam,hogy segítségért kiáltsak, ám a torkomon akadt az összes hang, amikor  a helyiség túlsó végében egy sötét árny bontakozott ki a félhomályból. A természetes riasztórendszerem őrült vijjogásba kezdett a fejemben, minden  idegszálam hevesen tiltakozni kezdett az ellen, hogy egy percnél is többet töltsek a mosdóban.
  Az árny nyugodt, megfontolt léptekkel megindult felém, én pedig teljesen a falnak simultam.A fejemben a fogaskerekek vadul kattogtak és egy használható tervet igyekeztek kovácsolni. Már éppen azon voltam, hogy gyorsan elrohanjak  mellette és a falon lévő tűzoltó készülékkel próbáljam meg leütni, amikor az árny hirtelen megnőtt, mint a dagadó hold. Szél támadt és minden felé apró, fekete foltok kezdtek el repkedni.
    - Itt az idő. - suhant át a helyiség síri csendjén ez a három egyszerű szó, mégis az ereimben hirtelen megfagyott a vér és azonnal eszembe jutott az álombéli szárnyas fiú. Az árny megindult felém, alakja lassacskán teljesen fölém magasodott...
    - Chrisa... ITT AZ IDŐ!!!

    - NEM! - kiáltottam felriadva a rémséges álomból. Már megszoktam a rémálmokat, ám ez most más volt, egy új. A mosdóban történt események kísértettek lidércként. Bárhogy próbáltam elhitetni magammal, hogy az az árny nyilván csak a fáradt elmém torz szüleménye lehetett, ám a cáfoló bizonyíték; a fekete toll most is ott pihent az íróasztalomon.
  Ahogy ott ültem az ágyamban, ziháló légzéssel és a fejemben kavargó ellenmondásos gondolatokkal, megakadt a szemem valamin a paplanomon. Csak meredtem a kis jelenségre, majd amint a felismerés lassan eljutott a tudatomig, a fejemet
azonnal az íróasztal felé kaptam. Ám, a toll ott volt, csendes magányába pihent. A tekintetem visszavándorolt a rózsaszín takarón éktelenkedő fekete foltra.
Kinyújtottam a kezemet és felemeltem a légkönnyű éjfekete tollat...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése