- Impossible Destinies: Prológus

2015. január 11., vasárnap

Prológus

Egy...Kettő...


  Két egymást követő csattanás rázta meg a szoba csendjét.  A lány is erre ébredt fel. Felült és körülnézett, de semmi szokatlant nem látott. Azonban ekkor szemet szúrt neki valami. A falon újra és újra sötét foltok táncoltak át. Az azúrkék szempár pár pillanatig a foltok keringőjét figyelte, majd a kis arc felderült, amint rájött mi okozza a furcsa jelenséget. 
    - Hó. - mondta csilingelő hangon. Lerántotta magáról a takarót majd apró lábait rózsaszín papucsába rejtette, és a hatalmas ablakhoz rohant. Kis orrát és kezecskéit az üvegnek nyomta és fülig érő szájjal figyelte a hópelyhek csillogó kavalkádját. Megbabonázva nézte az ezer meg ezer fehér pamacskát, amint komótosan lehulltak az égen lévő hatalmas porcicákból, majd a földre esve egyetlen óriási, szikrázóan fehér takaróvá álltak össze. Szerette volna tovább nézni a tél e csodáját, de szempilláit egyre nehezebbnek érezte. Lassan visszacsoszogott ágyacskájához, s már éppen engedett az álom kísértésen, mikor hirtelen eszébe jutott a zaj, ami felriasztotta. Pár perces harcot vívott a kíváncsisága a fáradtsággal, de végül az első győzött. 
  Az ajtóhoz botorkált, megragadta a kilincset és kilépett a homályba burkolózott folyosóra. Óvatosan szétnézett a furcsa hang forrását keresve. Egy apró fénycsíkon akadt meg a szeme végül, ami megtörve az egyhangú feketeséget, az egyik szemben lévő szobából szűrődött ki. Röpke habozás után a lány bement, de legrosszabb rémálmaiban sem látott még olyan szörnyűséget, mint ami ott fogadta. Két ember, mint élettelen rongybabák, feküdtek a földön, körülöttük sötét tócsák éktelenkedtek. A lány odarohant és letérdelt az élettelen testek mellé, majd vadul rázni kezdte egyiket a másik után. 
    - Anya...apa... - szólongatta őket, de nem feleltek, nem mozdultak. Ijedten kapta kis kezeit a szája elé. Nem tudta és nem is akarta felfogni a látottakat. Megpróbált felállni, de megcsúszott az egyik vöröslő pocsolyán, mely legnagyobb meglepetésére ragacsos volt és meleg. Remegve maga felé fordította tenyereit s majdnem felkiáltott, amikor rájött,mi is az. Vér festette bíborvörösre  hálóingét és tejszőke haját. Kongó csend állt be, melyet csupán a lány szapora lélegzése tört meg. Megdermedt. Legszívesebben elbújt volna azt kántálva, hogy ez az egész nem igaz, hogy valaki csupán egy rossz tréfát űz vele.
    - Nem! - kiáltotta valaki megtörve a beállt némaságot. És ekkor a lány újra hallotta. Hangos dörrenés száguldott át a házon. Ereiben egyszerre megfagyott a vér, ő pedig teljesen leblokkolt. Csak állt ott, maga elé meredve és várta, hogy az események magukkal sodorják.
  Hirtelen egy fiú lépett be a vérrel áztatott helyiségbe. Szemei egy pillanatra kitágultak, arcára a csodálkozás, fájdalom és félelem egyvelege ült ki, de amint meglátta az előtte ácsorgó lányt, karon ragadta és kirángatta onnan. 
    - Gyere már! Nem maradhatunk itt! - mondta a fiú idegesen, miközben a lépcsőn  rohantak lefelé. Kivágódtak az ajtón és nekivágtak a hideg hóval borított tájnak. A papucsai szinte azonnal átáztak, lábait rémesen csípte a hideg. A fiú ekkor hátranézett, a tekintete még ijedtebbé vált. Az út vészesen megfogyatkozott előttük.
    - Bátyus! - kiáltott fel a lány, mielőtt a fiú lerohant volna vele a lejtő dombon, ami egyenesen a jéghideg folyóba vezetett.
  Mindketten megálltak és hátra néztek. Először egy nagy fekete árnyat lehetett kivenni a messzeségben, majd hirtelen két másik tűnt fel mellette a semmiből. És a legrosszabb az volt, hogy vészesen közeledtek feléjük. 
    - Hé, hé, figyelj már rám! - mondta idegesen a fiú, miközben két keze közé fogta a lány törékeny arcocskáját és próbálta elérni, hogy rá figyeljen. - Nem lesz semmi baj, érted?! De...de most el kell válnunk.
    - Nem...nem...azt nem szabad... - motyogta a lány értetlenül.
    - Tudom, de most mégis ezt kell tennünk. Te lecsúszol itt, átúszol a túl partra és elmenekülsz, én pedig elcsalom addig őket a másik irányba.
    - Nem akarom! - tiltakozott a lány, szemeiben könny gyűlt össze, hogy cseppekként csorogjanak le az arcán. - Félek! Nem akarok egyedül menni!
    - Figyelj! Nem lesz semmi baj! A víz maximum a válladig fog érni. Utána gyorsnak kell lenned. Látod ott azt az erdőt? Ott el tudsz rejtőzni. Felfogtad?!
    - I-igen. - motyogta a lány.
    - Jól van. - sóhajtott fel a fiú. - Nem lesz semmi baj. Nem engedem, hogy bajod essen. A kishúgom vagy és megvédelek bármi áron.
  A lány válaszolni akart, de mielőtt bármit is szólhatott volna, már a sötét és csontig hatolóan hideg vízben volt. A folyó sodrása erősnek bizonyult, de valahogy mégis  sikerült kievickélnie a túl partra. Amint kiért, egyből annak a rengetegnek az irányába indult, amelyet a bátyja mondott.
  A szél vadul tombolt, a hó pedig szakadatlanul esett. A fák sűrűjében a lány még erősebbnek érezte ezeket. Lassan haladt. Vizes ruhái mozdulatlanná dermedtek a hidegben, ő maga megállás nélkül reszketett. Így egyedül végtelenül elveszettnek érezte magát. A kétségbeesés és a félelem egyre inkább átvette felette az irányítást, a feladás gondolata alattomos füstként szivárgott lelkébe.
  Hirtelen egy fa ág reccsenése hasított át az erdő kínzó csendjén. A lány ijedten megfordult s amint meglátta a zaj okozóját, szíve kihagyott egy ütemet, majd vadul kalapálva dübörgött a mellkasában. Az egyik árny követte. Minden eddigi érzését félredobva nekiiramodott és csak úgy suhant a farengetegben.



  Jó párszor megbotlott, de tudta nem állhat meg, így minden egyes esésnél szinte azonnal felpattant. Próbált a fák között valami rejtekhely félét keresni, de egyiknek se volt elég vastag törzse ahhoz, hogy teljesen elrejtse üldözője elől. Az erdő lassan megfogyatkozott, végül teljese eltűnt. A lány egy hatalmas mező szélén találta magát. Nem tudta mi tévő legyen most. Rendes fatörzs, lombozat és aljnövényzet híján a rengetegben ne tudott elbújni. Közeledő léptek zaja zengte be a környéket. Egyre jobban összezavarodott, végül azt vette észre, hogy a mező közepe felé tart.
  Ám ekkor az árny előtte termett. Hosszú, fekete köpenyes alak volt, arcát csuklyája homálya mögé rejtette, mely sötétjéből csupán egy vörös szempár látszott.  Kezein körmök helyett hatalmas karmok éktelenkedtek. Mellkasából vad morgás tört fel, amint szemtől szemben volt a megdermedt lánnyal.
  Vége. Mindennek vége. Tudta, innen már nincs menekvés. Két lehetőség állt fent: vagy ott marad ahol van és szemtől szemben végez vele az ismeretlen, vagy megpróbál elfutni és hátulról éri utol a végzete. Egyik sem volt túlságosan csábító számára. Ám több ideje nem maradt. Hatalmas karmok emelkedtek a levegőbe készen arra, hogy lecsapjanak áldozatukra. A lány inkább becsukta a szemeit. Nem akarta végignézni a saját kivégzését. Türelmesen várta a fájdalmat és a kínt, melyek kísérői lesznek és átsegítik őt oda,  hová élő nem léphet.
  Várt, várt és várt. De semmi nem történt. Lassan kinyitotta a szemeit s legnagyobb megdöbbenésére az árny a mező túlsó végére bámult. Követte az ismeretlen tekintetét és egy fiút pillantott meg, aki nagyjából egy idős lehetett vele. A kezéből pedig egy vérvörös fonál indult. A lány szemeivel végigkísérte a szálat s értetlenül meredt maga elé, mikor meglátta, hogy az pontosan az ő jobb kisujján végződik.
  Az árny eget rengetőt ordított s a fiú felé vetette magát. A lány tudta, hogy a fiúnak semmi esélye a támadóval szemben. Meg akarta menteni, ezért ő is nekiiramodott, hogy a segítségére siessen. Ám az idegen elképesztően gyors volt, pár perc alatt a fiú előtt termett és lecsapni készült rá.
    - Ne! - kiáltotta a lány. Sikítani, ordítozni akart, hátha azzal magára vonja az idegen figyelmét, de a torkában rekedt minden hang, amikor a fiú hirtelen fekete szárnyakat bontott és könnyedén kitért az árny csapása elől. A fiú az idegen mögé került, felemelte a kezét s az árny szó szerint köddé foszlott.
  Kínzó csend telepedett a mezőre. A fiú lassan megfordult és a lányra nézett.



    - Tehát te vagy az, akihez a végzet hozzáláncolt. - szólalt meg a fiú lágy, dallamos hangon. - De, még nincs itt az idő. 
    - Tessék? Az idő? - kérdezte a lány értetlenül.
   - Ne félj, majd megérted. Majd, ha eljön az idő eljövök érted. - mondta a fiú, tekintetét mindvégig a vele szemben állón pihentette. Végül megfordult és komótos léptekkel elsétált.
  A lány pedig egyedül maradt a kietlen mezőn zavaros gondolatival. A fáradtság, a hideg és a félelem egyszerre lett úrrá rajta. Lerogyott a dermesztő hóba, majd elterült. Az eget nézte, azt ahogy a hópelyhek kiszabadulva az éjszakai égboltból lehullanak a földre, fehérre festve a horizontot. Csak nézte és nézte, míg végül minden elsötétült előtte... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése