- Impossible Destinies: 1.fejezet: 9 év múlva...

2015. január 24., szombat

1.fejezet: 9 év múlva...

  Riadtan ültem fel az ágyamban. Zihálva szedtem a levegőt és csupa csatak voltam. Már megint azt álmodtam. Azt a kegyetlen, számomra értelmezhetetlen rémálmot. Nem értettem, hogy a képzeletem miért talál ki ilyen lehetetlen  képtelenséget. Vagy talán ez az elmebetegség egyik félreismerhetetlen jele? Bár, ha alaposabban meggondolom a dolgot, semmi arra utaló furcsaságot nem tapasztaltam eddig, ami alapján felállíthatnám ezt a diagnózist. 
  A boldog tizenhét éves tinik gondtalan életét éltem. Sohasem tartoztam a gyíkok közé, de az iskola elitjét sem szaporítottam, egyszóval megvolt a biztos helyem a közép mezőnyben. Szerető család vett körül - bár, azért azt megjegyezném, hogy az évek során jó néhányszor igen eljátszadoztam a gondolattal, hogy a drága bátyuskámat eladom az EBay-en -, és mindig is tele voltam zakkantabbnál zakkantabb alakokkal, akiket barátomnak mondhattam. A jegyeim mindig is átlagosak voltak, az én igen erőtlen IQ-szintemtől megkövetelt harmat gyenge négyest mindig is produkáltam. És ez nekem bőven elég volt. Mint mondtam, a tinik átlagos miden napjait éltem, panaszra nem volt okom. És...
  Az éjjeliszekrényemen lévő pici ébresztőóra ekkor esze vesztett vijjogásba kezdett és ezzel szinte a szívbajt hozta rám.
    - Mi a.. - sikítottam ijedten, miközben vadul próbáltam leállítani a zajládát. Amint sikerült a zavaró hang forrását kiiktatnom, fellélegeztem és visszazuhantam párnáim hívogató halmába. Szívem szerint azonnal engedtem volna az álom csábításának, azonban a kintről beszűrődő  lárma biztosított arról, hogy erre már nincs időm, hacsak nem akarok elkésni. Amilyen lassan csak tudtam kikászálódtam az ágyból és elkezdtem szokásos reggeli rutin-műveleteimet. Végül, mielőtt letrappoltam volna a többiekhez, megnéztem az "alkotásomat". Egy lány nézett vissza rám az egész alakos tükör túloldaláról. Tejszőke haja lazán omlott le vállairól, hogy zuhatag módjára közrefogják porcelán arcát. Szemei azúrkéken csillogtak miközben babarózsaszín ajkaira halovány mosoly ült ki. Már majdnem elöntött a diadal, de ekkor észrevettem a szemem alatt éktelenkedő két sötétlila karikát, melyeket oly erősen próbáltam elfedni, eredménytelenül.
  Egy hatalmas sóhaj kíséretében elfordultam a tükörtől és megindultam a hófehér lépcsősoron. Rémesen dühös voltam arra a hülye álomra. Amiatt néztem ki úgy, mint aki a zombi-szépségversenyre készül. De sajnos, be kellett látnom, hogy a zsörtölődés nem vezet előrébb. Azzal nem tudom megváltoztatni viharvert ábrázatomat és nem űzhetem el vele azt az átkozott rémálmot sem. Valahányszor csak rágondoltam, furcsa, szinte ismerős érzések kerítettek hatalmukba. Annak ellenére, hogy  tudtom tökéletesen tisztában voltam avval, mindaz, ami az álomban szerepel csupán a képzeletem elcseszett szüleménye, mégis tisztán emlékeztem az összes  apró részletre. A hideg hó szúrós érzésére, a víz fagyos fájdalmára, az álombéli bátyám riadt arcára, a holtestek lélekölő látványára, a vér félreismerhetetlen szagára, a pisztoly átható hangjára, a halálfélelemre, a sötét árnyakra és rá. Őrá, a fekete szárnyas fiúra, aki megígérte, hogy eljön értem. Az álom ezen mozzanata ragadt meg bennem a legjobban és egyben ez aggasztott  leginkább.
  Még akkor is ezen gondolatok cikáztak a fejemben, miközben lassan a világos barackszín konyhába bandukoltam és lekuporodtam a mahagóni étkező asztalhoz. 
    - Jó reggelt. - köszöntött egyből az édesanyám, Lailah. Mint mindig, most is kirobbanó formában volt, készen a hosszúnak ígérkező napra. Az arcán ott virított le nem hervasztható mosolya, melynek köszönhetően azonnal belopta magát mindenki szívébe. 

      - Viszont. - motyogtam egy hatalmas ásítás kíséretében.
    - Jaj,drágám! Már megint nem aludtad ki magad? - kérdezte aggodalmas arccal.
    - De, igen. - vágtam rá hamar ,talán túlságosan is gyorsan. - Jól vagyok. Csak belegondoltam, hogy ma fizikám is lesz.
    - Úgy érzem már alig várod azt az órát. - szólalt meg Cael, az édesapám, miközben letette kezéből a napi újságot és egy nagyot kortyolt a kávéjából.

  A hangja kissé dorgálóan csengett, ám a szeme végig nevetett. Ezt mindig akkor csinálta, ha a rend kedvéért eljátszotta a "szigorú apuci" szerepét, holott inkább volt a cinkosom a dologban, mintsem az ellenem.
    - Igen. Annyira várom. - mondtam minden egyes szót megnyújtva és egy ál mosolyt erőltettem magamra. Persze mindenki tudta, hogy füllentek és ezt hangos kacagással jelezték. Számos hibáim egyike volt ugyanis, hogy  olyan voltam,akár egy nyitott könyv. Nem tudtam hazudni, mert egyből meglátszott rajtam.
    - Kár a gőzért, hugi. Pocsék színész vagy. - veregette meg nevetve a bátyám, Aiden a vállaimat, majd letörölt egy könnycseppet a szeméből. A drága bátyuskám volt a minta gyerek nálunk. Tökéletes modorral és zseniális ésszel áldatott meg, így nem csoda, hogy  a poros nyomába sem érhettem bármennyit is erőlködtem.

    - Kösz az emlékeztetést. - morogtam, majd az órámra pillantottam, melynek rózsaszín számlapja pontosan háromnegyed nyolcat mutatott. - Elkésem!
  Azonnal felpattantam, felkaptam a táskámat és kivágtattam az ajtón.
    - Elmentem! - kiáltottam vissza, nem törődve azzal a ténnyel, hogy csak a vak nem látta, amint szó szerint kirobbantam a házból.
  Bár csak három saroknyira laktunk az iskolától, mégis jó húsz percbe került az út. Lélekszakadva robogtam végig az utcánkon, majd rákanyarodtam a St. Charles Streetre és átvágta egy szűk sikátoron, így spórolva meg pár értékes percet magamnak. Kiérve, a Grimme Aveuen találtam magam, onnan pedig már csak egy saroknyira volt az iskola, a Miracle Boulevardon. Gyorsítottam a tempón remélve, hogy még éppen be tudok érni csengetés előtt. 
200 méter... 150 méter... 100 méter... 50... 25... 10... 5....
  Üstökös módjára robbantam be a Dawndalei Silent Valley Középiskolába, majd szélsebesen tovaszáguldottam a második emelet felé. Mire beértem már mindenki bent volt, kivéve a tanárt. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból megkönnyebbülésemben. Gyorsan a helyemre siettem, amely a terem közepén helyezkedett el, a két kattos barátom Christopher és Brooklyn között. Óvatosan becsusszantam a székemre és lihegve a padra hajtottam a fejemet. A szívem úgy kalapált, akár egy dobszóló, a vérem vadul száguldott át az ereimen. Mély levegőket vettem, így próbáltam meg lecsillapítani a bennem dúló vihart.
    - Mi a helyzet, csajszi? - hajolt oda hozzám Chris, arcán széles mosoly terült el. Szemtelenül jóképű egy krapek volt, és ha csak ezen múlott volna, már régen lányok hada vette volna körül. Csakhogy Chris meglehetősen eredeti humorérzékkel rendelkezett, ezt pedig az emberek kilencvenöt százaléka nem értette. Összegezve ez annyit jelentett, hogy ha egy lány közelében kinyitotta a száját, az, mint hal a serpenyőben értetlenül pislogott párat, majd sarkon fordult és jól faképnél hagyta szegény bohócot. De, ezen jelenségek semmit sem csorbítottak magabiztosságán.
    - Mindjárt...ki...purcanok... - lihegtem, majd előkaptam a palackomat és a teljes tartalmát kiittam. A benne vélő hideg víz balzsamként hatott porzó torkomnak. 
    - Az látszik. - nevette. - És...
  Ám a mondatot nem tudta befejezni, mivel Miss Pock, az alacsony, kissé tömzsi matektanárnőnk - akin most lazacrózsaszín kosztüm virított - lépett be a terembe. Szokásához híven két hatalmasat tapsolt, így hívva fel magára és az óra kezdetére a figyelmet. Mivel ez az óra kívül esett az érdeklődési körömön a figyelmem lecsökkent a felére, így próbálva meg túlélni a napot.




    - Végre! - kiáltotta Brooklyn, amint kiléptünk a biológia teremből és megindultunk az ebédlő felé. Rövid, fekete haja vidáman libbent ide-oda, ahogy örömében szökellve lépkedett mellettünk.
    - Igen. Azt hittem elalszok. - panaszkodott Chris, arcára drámai kifejezést erőltetve. Mindig is csodáltam színészi képességeit, hiszen profikat meghazudtoló hitelességgel adta elő magát.
    - Jól van skacok, én most leválok. Ki kell mennem a mosdóba. - mondtam, majd elindultam az említett helyiség felé.
      - Okés. Odabenn találkozunk. - felelte Brooklyn és továbbindultak az ebédlő felé.
  Amint beértem egyből a mosdókagyló felé vettem az irányt. Megindítottam a csapból a vizet, kezemet a vízfolyam alá tartottam, majd a tenyeremen felgyülemlett apró tavacska tartalmát az arcomra öntöttem. Valahogy fel kellett ébrednem, ha túl akartam élni a nap hátralévő részét.
  Éppen egy papírtörlőért nyúltam, amikor a világítás hirtelen villódzni kezdett, majd teljesen kialudt.
    - Jaj, na ne már! - zsörtölődtem magamba, majd megpróbáltam felkapcsolni a villanyt, de az nem reagált. - Hahó! Van itt valaki?
  Ám válasz nem érkezett. Teljesen egyedül voltam bent. Óvatosan odatébláboltam az ajtóhoz, a kilincshez nyúltam és megforgattam, de semmi sem történt. Bárhogy rángattam, az meg sem mozdult.
  A pánik settenkedő árnyként, lassan és kíméletlenül vette át rajtam az irányítást és az érzés, hogy ki kell jutnom minden áron elemi erővel tört rám. Már azon voltam, hogy segítségért kiáltsak, ám a torkomon akadt az összes hang, amikor  a helyiség túlsó végében egy sötét árny bontakozott ki a félhomályból. A természetes riasztórendszerem őrült vijjogásba kezdett a fejemben, minden  idegszálam hevesen tiltakozni kezdett az ellen, hogy egy percnél is többet töltsek a mosdóban.
  Az árny nyugodt, megfontolt léptekkel megindult felém, én pedig teljesen a falnak simultam. A fejemben a fogaskerekek vadul kattogtak és egy használható tervet igyekeztek kovácsolni. Már éppen azon voltam, hogy gyorsan elrohanjak  mellette és a falon lévő tűzoltó készülékkel próbáljam meg leütni, amikor az árny hirtelen megnőtt, mint a dagadó hold. Szél támadt és minden felé apró, fekete foltok kezdtek el repkedni.
    - Itt az idő. - suhant át a helyiség síri csendjét ez a három egyszerű szó, mégis az ereimben hirtelen megfagyott a vér és azonnal eszembe jutott az álombéli szárnyas fiú. Az árny megindult felém, alakja lassacskán teljesen fölém magasodott. Behunytam a szemeimet és vártam, hogy az események maguktól pörögjenek.
    - Hé, jól vagy? - szólalt meg egyenesen előttem egy csodálkozó hang. A szemei maguktól szétpattantak és egy barna hajú lányt pillantottam meg, aki furcsán méregetett, amint ott ültem egyedül a mosdóban a falnak lapulva. Értetlenül nézem szét. A helyiség fényárban úszott, az ajtó félig nyitva állt és az árny sehol sem volt.
  Ta-talán csak képzeltem az egészet. Igen. Csak túl vagyok hajszolva és képzeltem az egészet. 
  Óvatosan felálltam és ekkor egy éjfekete toll hullott alá az ölemből, majd egyenesen a padlóra szállt. Némán meredtem a sötét éktelenségre a padlón.
  Nem. Az nem lehet.
    - Nem lehet. Nem igaz. - motyogtam magamnak és kivágódtam a mosdóból magára hagyva az engem nyilván őrültnek néző lányt. 


5 megjegyzés: